II.

St. Louis városa nem nagyon hencegett azzal, hogy Tex Goldmant is polgárai közé sorolhatta. Közismert, hogy öt különböző alkalommal, a legcsodálatosabb körülmények között menekült meg a törvény szigorú kezétől, és pedig úgy, hogy gépírókkal, altisztekkel és hivatalnokokkal egyformán jó viszonyban volt, sőt még egy bírósági fűtővel is, aki a legnagyobb pártfogónak számított, mert némely rendőrkapitányok és bírák “ettek a kezéből”. Ezeket ugyanis rendszeresen jutalmazta az “alap”-ból, amelyet a “bűnözők elleni hivatásos védelem” megszervezésével szedett össze. Tex Goldman tudta, hogy a város harmadik számú közellenségének számít és még nagyobb karrier állt előtte, amikor egy váratlan és sajnálatos esemény folytán barátai hosszabb szabadságra küldték. A kínai negyed mosodatulajdonosai ugyanis vonakodtak biztonságuk szavatolásáért bizonyos járadékot fizetni, minélfogva Tex Goldman érett megfontolás után elhatározta, hogy mégis rábeszéli a makrancoskodókat. Rábeszélés közben pisztolygolyója véletlenül éppen a kínai mosodás-szakszervezet vezérének, a hatalmas és tekintélyes Tongnak szívébe fúródott. Tong örökre elnémult és így Tex Goldman sohasem tudta meg, hogy rábeszélése milyen eredménnyel járt. Ez délután történt. A kínai negyedben még az éjszaka beállta előtt megszólaltak a harci gongok. Tex Goldmant nem olyan fából faragták, hogy megijedjen, ezért hát inkább megfogadta barátai tanácsát, és egészségügyi okokból elhagyta St. Louis városát, amely mindig bőkezű hazája volt.

New Yorkba ment, de azonnal honvágya támadt. Odahaza megszokta, hogy “Nagy Ágyú”-nak számít és mit talált itt? Közönséges, kisvárosi kezdőnek tartották. Ha tiszteletet parancsoló módon lépett föl, azonnal megfenyegették, mondván, jó lesz, ha vigyáz. Túl nagy fiú volt ahhoz, hogy a Broadway-császárok testőrségében húzódjék meg, de viszont túlságosan kicsi, hogy egyenrangú félként tárgyalhatott volna a Manhattan Island környékének alvilági királyaival. A két hasznos véglet között imbolyogva senkinek sem kellett, és ráadásul megtudta, hogy Tong emberei mindenütt a nyomában vannak. Ilyen körülmények között határozta el, hogy működési területét az Óvilágba helyezi át, ahol az emberek még ostobák és maradiak, az újítókra pedig fényes karrier vár. Azzal az eltökélt szándékkal ült hajóra, hogy új színt, új stílust visz az Óvilágba és egyes bűnözési ágakban úttörő munkára lesz alkalma.

Amikor Angliában partot ért, azonnal körülnézett és munkához látott.

Hatalmas, tagbaszakadt ember volt, úgyszólván született gyilkos, akinek nincsenek lelkiismereti aggályai: eredeti példány azok közül, akiket Ted Orping rajongó lelkesedése övezett és minden erejével utánozni próbált.

– Vagyonok hevernek itt kiaknázatlanul mindenki részére, még az átlagembernek is, csak szervezkedni kell. De mi haszna, ha csupa olyan léhűtő dolgozik a szakmában, aki éppen csak, hogy a revolver két végét tudja megkülönböztetni egymástól! Kiváló szervezőre volna szükségük, olyanra, aki valóban érti a dolgát, mert jó iskolát végzett, ilyen pedig csak egy van: Tex Goldman!

Ezt a lelkesítő beszédet Ronald Nilder előtt tartotta, aki nem bizonyult valami lelkes hallgatóságnak.

– Nem hiszem, hogy tervei ebben az országban is beválnának – mondta Nilder félénken. – Ezek undorodnak a gyilkosságtól, ilyenre csak a legvégső esetben fanyalodnak, és a rendőrséget sem lehet huzamosabb időn keresztül az orránál fogva vezetni.

– Bízza csak rám! – felelt Tex Goldman. – Azt hiszi, a rendőrséget nem lehet megvesztegetni? Attól függ, mennyit kínál nekik. Bizonyos összegen felül eltűnnek a lelkiismeret aggodalmak…

Nilder szánalmas arckifejezéssel ült a karosszék sarkán. Vézna, inci-finci emberke volt, alsó ajka lelógott és most izgatottan szorongatta esernyőjét. Tex Goldman jól ismerte üzleteit és ezúttal szerette volna ismereteit gyümölcsöztetni.

– Nem szeretem ezt a dolgot, Mr. Goldman – mondta Nilder.

– Az engem egyáltalán nem érdekel – válaszolt a St. Louisi ember sötéten. – Legföljebb olyasmivel kell majd foglalkoznia, amit nem szeret. Elég, ha megteszi, amit parancsolok, az érzéseivel pedig szabadon rendelkezhetik. Magának egy gyönyörű motoros-yachtja van és jó összeköttetése a Csatorna túlsó oldalán. Ha jó fiú lesz, akkor nem lesz bajunk egymással. Azt se bánom, ha a pisztoly munkát rám bízza. Ellenkező esetben a Scotland Yard már a következő napokban… föltűnő érdeklődést mutatna a maga kis vállalkozásai iránt…

Nilder felnyögött. Nem szerette, ha üzleti ügyét ilyen megkülönböztetett tapintattal írják körül. A Nemzetközi Vaudeville Ügynökség, amelynek tulajdonosa volt, teljes virágjában állt és Európa minden részén kívül, Dél-Amerikába is szállított artistákat. Megesett, hogy a kabarék, amelyekkel összeköttetésben állt, nem feltétlenül a tiszta művészetnek szentelték műsorukat, de tekintve, hogy a szerződtetett lányok rokonai rendszerint már nem éltek, eddig a rendőrség sem tett fel zaklató kérdéseket. Nilder lelkiismerete tiszta volt. Mint derék és egyszerű üzletember, akár csak a fűszeres vagy a mészáros, pusztán azzal törődött, hogy a jelentkező keresletet kielégítse anélkül, hogy a hatóságok figyelmét különösképpen magára irányítaná. A “kabaré”-üzlet azonban már kimerülő félben volt és Ronald Nildernek más bolt után kellett szimatolnia, ahol kisebb a verseny.

– Ha elkapnak bennünket, az biztos börtön! – mondta Nilder.

– Az is börtönt jelent, ha máson csípik rajta – szólt a St. Louisi, jelentős pillantást vetve rá. – De ne féljen. Amit akarok, az csupán annyi, hogy összeszedje a megfelelő embereket. Hétfőn megkezdheti a munkát.

Tex Goldman egy tucat tízfontos bankjegyet húzott elő az asztalon és Nilder felé csúsztatta. A kis ember zsebébe gyűrte a bankókat és felállt. Félt ettől az embertől, rettegett hidegtekintetű, fekete szemétől, megborzadt arra a gondolatra, hogy a rendőrség valamit megtudhatna viselt dolgairól. Az erőszak nem tartozott szakmájába, még akkor sem, ha közvetlen részt nem kellett vállalnia benne és busásan megfizették. Most fejére tette kalapját és kifelé indult.

– Jó, Mr. Goldman, elintézem, amit akar.

– Csak egy pillanatra még! – kiáltott a St. Louisi. Utána sietett és az ajtóban megállította. Megragadta kabátja hajtókáját és magához húzta. – Barátok között nem helyes, ha az egyik a másikat elárulja. Detektívekre gondolok… Nem szeretném, ha ilyesmit kellene magáról hallanom. Érti? Nincs rá okom, hogy mondjam, de mégis mondom. Érti? – A férfi sötét szeme villámokat szórt. – Labdázunk egymással… bármikor, bármelyikünk elejtheti a labdát…

Nilder nagyon is megértette a homályos szavakat. Úgy érezte, hogy teste ólomból van, és egyre csak olvad. A végén már egészen kicsi volt. Csak keservesen jutott ki Tex Goldman lakásából.

A lakás a Baker Street közelében volt, modern berendezésű és óriási lakbérű, de megvolt az az előnye, hogy az első emeleti helyiségekből remek tűzkijárat vezetett le az utcára. Hiába no, az ilyesmit meg kell fizetni.

Nilder nyolc órakor távozott el. Goldman nyomban átöltözött, szmokingot húzott, majd pedig fejére csapva vadonatúj panamakalapját, a Berkeley-hez ment vacsorázni. Vacsora után pedig egy bárba hajtatott, leült egy asztalhoz és pezsgőt rendelt. Megérkezése után néhány perccel egy lány ült asztalához, akivel ugyanazon a helyen már többször is találkozott.

– Azt hiszem kislány, maga túl jó ide – mondta neki. – Megérdemelne már egy kis pihenést.

Ezt már többször is említette, és a lány mindig ugyanazt a választ adta:

– Ha magával mennék, megpihenhetnék?

Tex Goldman elmosolyodott és szivarra gyújtott. Tudta, mit akar, és hogyan szerezze meg. Ilyen irányban szakértő volt és türelme végtelen.

Két óra után a lánnyal együtt hagyta el a helyiséget, és egy taxival visszavitette magát a Baker Streetre. Lakásában azonnal átöltözött, levetette a kényelmetlen kemény gallért és selyem köntösbe bújt. Azután elterpeszkedett egy fotelban és belemélyedt az újság tanulmányozásába.

Fél óra múlva megszólalt a csengő és kinyitotta az ajtót. A vörösszemű Ted Orping állt kívül, magából kikelve és mögötte húzódott meg Clem Enright, aki minél kisebbre igyekezett összegörnyedni.

– Na, mi van?

Ted Orping minden arcizma zavart és kínt árult el. Clem Enrighté még inkább. De Tex Goldmant mindez nem hatotta meg. Beengedte a Zöld Béka banda embereit és komoran zárta be mögöttük az ajtót. A szalonba érve Clem Enright leült, de csak a szék sarkát merte elfoglalni, míg Ted Orping haragos lendülettel vetette magát a legközelebb álló fotelbe.

– Főnök – mondta Ted Orping –, kifosztottak minket! Nincs mit szépíteni a dolgon…

Goldman figyelmesen leharapta szivarjának a végét. Az izgalomnak nyoma sem látszott rajta.

– Hogy történt?

– Corrigan hibájából. Joe inni akart, mielőtt a munkát elkezdjük és Sam Harp kocsmájához hajtott. Felhörpintettünk két pohárkával, azután visszamentünk a kocsihoz. Clem ment elöl, én követtem, Joe utánam jött. Legalábbis mi azt hittük, hogy Joe. Csak annyit láttunk, hogy Joe ruháját viselte. A képét nem láthattuk, mert háttal ült nekünk a volán mellett. Tökéletes rendben végrehajtottuk a munkát és visszajutottunk a kocsihoz. A sarkon egy rendőr állt, de még mozdulni sem tudott, mire mi már elhajtottunk. Azután a Regent’s Park felé vitt bennünket és az egyik sarkon megállt. Még mindig szentül hittük, hogy Joe ül a kormánynál. Megkérdeztem tőle, mi a fenének állt meg. Erre megfordult. Akkor láttuk, hogy nem Joe.

– Hát ki volt?

– Az Angyal. – Ted sötéten meredt Goldman arcába és keze fejével megtörölte száját. – Fegyvert fogott ránk és elvette a zacskót. Rá akartam vetni magam, mire pisztolyából vegyszert spriccelt a szemembe. Egy másik kocsi már járó motorral várta. Én még legalább egy negyed óra hosszat vak voltam. Clem vezette a kocsit idáig…

Tex Goldman szivarja elaludt. Egy papírkosárba dobta. Azután megszólalt:

– Hol van Corrigan?

– Tudja fene! Egyenest idejöttünk.

Goldman ujjai idegesen doboltak a karosszék oldalán. Szemében sötét tűz lobbant Ted Orping felé:

– Nem azért vagyunk, hogy kifosszanak bennünket, hanem azért, hogy minden lehetőt megszerezzük magunknak. Minden akadályt erős kézzel kell elhárítanunk. Gyorsan és habozás nélkül. Sem az Angyal, sem árulók, sem mások nem lehetnek utunkban. Keserves lesz annak, aki mégis megteszi. Van pisztolyod. Arravaló, hogy használjad. Megértettél?

– Meg.

– És neked, Enright, van pisztolyod?

– Nnn… nincs, uram.

Goldman egy szekrényből pisztolyt vett ki és odadobta Enright-nek.

– Most már van. De nem dísznek adtam. Közöttünk nincs helye árulásnak. Fölösleges lenne arról beszélni, hogy mi lesz az áruló sorsa. Megértetted?

– I-igen, uram.

Megtapogatta az automata kékes acélját és megborzongott. A fegyvert mély tisztelettel vágta zsebre a tartalék töltényekkel együtt.

– Hasznát veszem, uram – mondta és nagyot sóhajtott, mert magán érezte Ted Orping fitymáló tekintetét.

Az ajtó csengője ismét megszólalt.

– Nézd meg, ki az – fordult Tex Orpinghoz.

Orping fölállt és néhány pillanat múlva Joe Corrigannal tért vissza. Corrigan kócos volt, nyakkendője piszkos és elferdült, ruhája pedig olyan állapotban lógott testén, mintha valami tüskekerítésen rángatták volna keresztül. Nehéz lélegzettel állt a szoba közepén és tekintete egyik arcról a másikra tévedt.

Goldman undorral mérte végig.

– Mi a fenének jöttél ide ilyen állapotban? Azt hiszed, reggel három órakor vendégeket fogadok?

– Sajnálom – szólalt meg Corrigan határozottan –, de azt hittem, jobb, ha azonnal idejövök és jelentem, hogy mi történt.

– A legnagyobb részét már hallottam. De mi történt veled?

– Bementem Sam Harp kocsmájába. Ted sietett és én hátramaradtam, hogy fizessek. Sam különterme és a mellékajtó között sötét folyosó van. A mellékajtó felé igyekeztem, mikor hátulról valaki egy kloroformos kendőt dobott a fejemre. Mikor fölébredtem, egy téglarakáson találtam magam, Samék közelében.

– Hogyan magyarázta meg Harp a dolgot?

– Semmiről sem tudott. Azt mondja, hogy a belső terem ajtaját bezárta utánunk és az ismeretlen a folyosón leselkedhetett.

– Nem is sejted, ki lehetett az a másik ember az Angyalon kívül? – kérdezte Goldman nyugodtan.

– Fogalmam sincs róla, Mr. Goldman. Nem tudtam, hogy ketten voltak… Egyiket se hallottam beszélni…

Corrigan hangja elcsuklott. Tex Goldman szúrós tekintete tőrként járta át. Ted Orping is fölállt és keze a nadrágzsebe felé csúszott.

Tex Goldman könnyedén kivette a szivart a szájából:

– Nem vettem észre rajtad valami nagy meglepetést, amikor az Angyal nevét említettem. Kitől tudtad, hogy ő volt az?

– Ne… nem tudtam… Senki sem mondta, Mr. Goldman… Azt gondoltam, hogy…

– Te gazember!

Goldman úgy pattant föl a karosszékéből, mint a rigó. A hosszú ír elé ugrott és egyik kezével megragadta a gallérját. Másik keze úgy siklott végig Corrigan zsebeinek tartalmán, mintha kígyó lett volna. Az egyik zsebből egy marék vadonatúj bankó bukkant elő. Kegyetlen mozdulattal hátralökte az embert.

– Áruló! Eladtál minket az Angyalnak!

Goldman a bankjegyeket Corrigan lába elé dobta.

– Takarodj innen!

– De hallgasson meg, Mr. Goldman… én nem…

– Takarodj!

Ted Orping megpöndörítette Corrigant és kilökte az ajtón. Amikor visszatért a szobába, pillantása keresztezte Tex Goldmanét. A St. Louisi alig észrevehetően bólintott. Ted Orping azonnal sarkon fordult és már a kapu előtt utolérte Corrigant.

– Nem sétálnánk egy kicsit, Joe? – kérdezte nyájasan.

– Lépj le! Nem kell a társaságod! – mondta Joe Corrigan durcásan.

Ted Orping karonfogta:

– Ugyan, hagyjuk már ezeket a hülyeségeket, Joe! Nem érted meg a főnököt. Természetes, hogy gyanakodnia kell, hisz nem valami biztatóan hangzott, amit mondtál… De most olyan ingerült, hogy nem tehetek érted addig semmit, amíg le nem csillapodik…

– Senkit sem árultam el! – mondta Corrigan. – Egy pasas zsebéből loptam a pénzt ma reggel…

– Persze, persze. Erre előbb is gondolhatott volna a főnök. Most már értem…

Végigsétáltak a Baker Streeten, majd befordultak a Marylebone Roadra. A Regent’s Park közelében Orping jobbra-balra forgolódott és megszemlélte a környéket. Már háromnegyed négy volt. Egy lélek sem járt a közelben.

– Mi a bajod? – kérdezte Corrigan hirtelen és megállt.

Ted Orping válasz helyett ismét körülnézett.

– Itt jó lesz – mondta.

– Mire?

– Hogy megkapd, amit érdemelsz, te patkány!

Háromszor lőtt, még mielőtt Joe Corrigan kinyithatta volna a száját.